Pufók az öltözőkben, Petőfi Népe, június ( évfolyam, szám) | Könyvtár | Hungaricana

Töltött paprikát ebédeltek az pufók az öltözőkben a nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornáczán, világos sörrel és nagyon-nagyon fehér kenyérrel. Milyen fehér volt ez a kenyér. Soha még a képzeletünkben sem álmodoztunk ilyen habkönnyüségről és patyolatfehérségről, amilyennek ez a kenyér rémlik, a kukoriczakenyér sárgaságán.

Meg kell azonban állapitani, hogy nem pufók az öltözőkben ettek az emberek. Sokan felugráltak és megvévén a délutáni lapokat szaladva olvasták. Az ég viharra készült. Olyan színű volt, mint egy gummiköpeny. Már lógott is az eső lába.

Nem tudni miért, a természet példázta a történelmet. Fuldokoltunk levegőért, kisérleti nyulak egy üvegbura alatt. Néha alattomos szellők ráncigálták a köruti fák lombjait. A kávéházi ablakban egy csorbafogu, sárgaszáju, kövér pesti polgár kavargatta pohárban gőzölgő feketéjét és beleásitott a világba. Ez még a béke volt.

Beázás miatt rendkívüli szünetet rendeltek el egy kaposvári iskolában

Nem is sok időn át látjuk ezt az ásatag emléket, de a részletek egyre tisztábbak és a történelemmel együtt egyre több és több szín, íz kerül felszínre, melyre közvetlen az esemény után való napon sem emlékeztünk.

Azt mondják, ez a memória sajátja. Agg emberek nem arra eszmélnek vissza, hogy szemüveget és köhögősport, de hogy ostort és krumpliczukrot vettek. A képeknek érni kell az idő aranyfürdőjében.

Duci Vetkőznek

Igy csak most érezzük azt a napot, nem akkor, mikor átéltük. Az is bizonyos, hogy aki megéli a vénségét, töviről-hegyire, pufók az öltözőkben frissebben tudja majd leírni e várakozó nap minden porszemét és minden hangárnyalatát, minthogy addig képzeletében a fölösleg leválik róla, csak a szerves anyag tapad hozzá.

It's SO TRUE ! When You're Angry With Your Parents!

Ma is világosabban látjuk már. Sok volt a sápadt arc, a piros fül, a kócos haj. Két órakor azonban a város — minden ok és érv nélkül — átadta magát egy általános optimizmusnak, mint holmi kis délutáni szunditásnak. A gyomrok emésztettek, az idegek pihenni akartak. Nem lesz háboru. Háromkor az ég még jobban elborult.

Mindenki pesszimista volt. Mire négy óra lett, kávéztak, teáztak, fagylaltoztak, kissé ásitottak is az emberek, és az az örömük, hogy a bonyodalom elsimult, fanyar csömörrel elegyült, hogy nem lehetnek tanui annak, amire izgatottan számitottak. Ötkor az idegek ujra megfeszültek.

Hat órakor, a döntés idején, rátekintettünk a fali órára, melynek vonallá egyesült két mutatója feketén szelte át a fehér óralapot. Veszettül, az orkán sebességével száguldtak a különböző hirek. Olyan ideges volt a levegő, hogy a szavad, amit halkan mondtál ki elzárt szobában, sokszorosan visszhangzott, olyan feltétlen jó hangvezető volt ekkor minden matéria, hogy amit egyik pillanatban a város perifériáin suttogtak, a másik pilnatban a központban orditották.

Mit, az egész világ egy hotel garni volt, melynek vékonyka, papirmasé falán át meg lehetett hallani, mit beszél a belgrádi, a tokiói, a londoni szomszéd. Félhétkor aztán kezünkbe esett ez a szó: háboru. Kezünkbe esett, és eleinte nem tudtunk vele mit pufók az öltözőkben. Ismeretlen volt a hangzása is. Mert valljuk be, mindnyájunknak csak színpadi emlékei voltak róla, és legfölebb a könyveikre, a csataképekre, a versekre gondoltak még az okosabbak is, bizonyos tompitó birálattal.

Egy pár óra alatt áthömpölyögtettük magunkon az összes idegszenzációkat, az öröm és fájdalom minden érzését, azokat a megpróbáltatásokat, melyeket kiálltunk, azokat a diadalokat, anekdota az erekcióról végigujjongtunk eddig.

Mindenki sietett élni. Fejünkben és szívünkben már teljesen felvonultak a hadak.

Színkör volt a neve a bódénak, nyáron estenden nyitva voltak az ablakok, és a környék népe csoportba verődve hallgatta a nagy fák alatt a csengő színházi muzsikát. Szép világ volt itt. Bizonyára sokan gondolunk meghatottsággal a ligeti arénára, ifjúságunkra, egy elmerült szép szigetre, amely nyomtalanul eltűnt a tengerben.

A laterna magica olajlámpájában vannak igy a képek, kicsinyben, melyek később óriási vetületben jelennek meg a vásznon. Nem akadt olyan hír, melynek hitelt ne adtak volna. Ha valaki azt mondja, hogy a világháboru már eldőlt, egy óriási fantasztikus csatában, mindenki rázza a fejét, de belül, a lelke mélyén mindenki elhiszi.

Mindnyájan kisgyermekek voltunk. Európa a béke selyemágyából riadt föl, boldog, elkényeztetett gyermek, aki reggelenként aranyszélü findzsában kapta pufók az öltözőkben csokoládét és a jó bizonyitványa ellenére rendkivül tapasztalatlan volt. Mindenki szeretett volna valakihez fordulni, egy okos, nagyon magas állásu emberhez, aki mindent tud, egy miniszterhez, vagy egy őrmesterhez, vagy egy csillaghoz, vagy egy riporterhez.

MÁSODIK FEJEZET • A színésznő és a lába

Van egy mozdulat az emberben, mellyel sötétben az apja kezét keresi. De ki az emberiség apja? Hiszen mindnyájan kivétel nélkül a béke gyermekei voltunk még, olyan együgyüek és tájékozatlanok, hogy most joggal mondhatjuk, ma a trafikos kisasszony többet tud pufók az öltözőkben háboru mivoltát illetően, mint akkor sok tudós. Akadtak jólértesültek, akik rögtön a helyzet magaslatára emelkedtek, gazdasági, társadalomtudományi alapon jósolgattak, olyanok, akik — docendo discimus — tanitva és magyarázva, ajkukon fölényes mosollyal akarták megtudni, hogy tulajdonképen hányadán vagyunk.

Az emberek vakon bíznak egymásban. Ha a föld összeütközne valamelyik bolygóval, sokan a miniszteriumba telefonoznának és megkérdeznék, mi történik majd a következő pillanatban. Csak kevesen értették meg, hogy egyedül maradtunk a földgolyón, a sorsunkkal. Legillőbb lett volna talán megfogni egymás kezét, egyszerüen, jóságosan, keményen s egy végtelen-végtelen kört formálni, ameddig a szem ellát.

Később aztán láttuk az első igazi háborus képet: ment az egyfogatún egy anya, a nagy-nagy fiával, szoritotta a kezét, ölelte és majdnem az ölébe vette, végigfektetve a térdein háboruba induló gyermekét, mint régi szentképeken a fájdalmas anya pénisz és lány ő egyszülött fiát. A DIÁK.

Alighogy világos volt, — a szürkület hályogos homálya borult a világra — a reggel csak később sáfrányozta az eget, szilaj sárgájával. Néhány pásztortáska nyilt az ut mentén és sok pitypang, a pazar, kártyás természet elhajigált aranyai a zöld tableau-n. Találkozott olykor egy-egy gyíkkal is. Később a hegy tetején aztán senkise volt. Sokáig ment igy, egyedül. A villák aludtak az orgonabokrok közt. Minden értelem nélkül való dolgokat művelt. Próbálta kiszámitani, hány fűszál lehet egy tenyérnyi helyen, hány porszem a talpa alatt és hány szó egy görög szótárban, visszafelé mondogatta a szavak betüit és ugy találta, hogy ez a madárnyelv hasonlit a kinaihoz.

Az is eszébe jutott, hogy jó lenne kinaiul tudni és perzsául is. Akkor kinaiul beszélne a virágokkal és perzsául a madarakkal. Feltette magában, hogy megtanul kinaiul is, és perzsául is, pufók az öltözőkben, az érettségi után. Ekkor ugy rémlett, mintha valahol a háta mögött, messze, emberek járnának, és valahol, távolban megrezzent volna a magyal.

Gondolatok, amelyek minden kövér nőnél vannak

Azt hitte, hogy csak képzelődik, az álmatlan feje csalja. De ujra hallotta a neszt és ujra látta a bokrok rezzenését. Egy kis kanyargó hegyi ösvényen pedig véletlenül megpillantott két katonát.

Soha ilyen katonákat nem látott. Egy sziklához lapultak mereven.

Szeretettel ölelem: Körmendi János Levelek az urológiáról. A fenti idézet nem ebben a könyvében szerepel. Sokszor olvastam ezt a könyvet. Vékony, pici könyvecske, úgy tekintek rá, mint szakmai útmutatóra.

Tekintetük éles, hegyes volt, mint a tű. Arczukon láz, figyelem, izgalom tükröződött. Az egyik bajuszos népfölkelő volt, a másik fiatal, sovány paraszt, a szeme sunyi, akár a süné. Guggon ültek egy darabig, aztán lehasaltak, suttogva beszéltek, végül mászni kezdtek a porban, csinján, előre a hegyi ösvény végéig, ahonnan már kilátás nyílt a tisztásra, pufók az öltözőkben alant elterülő völgyre, folyóra, országutakra, a virágos dombokra, az egész városra.

Hirtelen felpattant a két katona. Suttyomban valami jelet adtak. Erre a hegyi szakadékokból, a dülőutakról, a sziklákból, a semmiből előbukkantak a többiek, mind katonák, mind szürkék, testvérien szürkék a földdel, a göröngygyel, a felleges éggel, és mentek, eleinte lassan, lekuporodva az alacsony sziklapart fedezéke mellett, görnyedt háttal, de bátor, előreszegett tekintettel, gyanakvó ravaszsággal kutatva a tiszta levegőt, a virággal rakott isteni bokrokat, a tavaszt, jobbkezükben puskákkal, a baljukat pedig egymásnak nyujtva, viharos közelségben, oly forró egyetértésben, oly ártatlan jósággal, mint a gyermekek, akik lánc-lánc-eszterláncot játszanak a mezőn.

A diák sápadtan állott a hegyen. Még látta maga alatt a várost és a gyufaskatulya-nagyságu villamoskocsikat.

Pletyka face-ek 15.

Egynéhány vaktöltés puffant el. Most tudta meg, hogy az ő tizenhét évével, kezében egy költő könyvével belekerült a háboru tüzes gyürüjébe. Csak hadijáték volt, de milyen komoly ez is. Azok a katonák, akik előbb még láttatlanul mozogtak, határozottan törtek előre, földre vágták magukat, acélból készült automata-bábok módjára, vállukhoz emelték a fegyverüket és az izgalom reszkető deliriumában tüzeltek.

Mert a hegy ormán, félelmes elrejtettségében, erősitett állásban feltünt az ellenség. Oldalt sok kis táborozó hadsereg csillogott a napfényben. Az erdő peremén egy dohánysárga ló fickándozott.